munka, társasélet, és...

gyerekek.
Viharos az élet mostanában mifelénk. Nehéz megtalálni a napok ritmusát, és nagyon-nagyon könnyű kizökkenni belőlük. Azért nehéz megtalálni, mert szünet nemigen van bennük változatlanul, a kikapcsolódást a tevékenységi formák (munka, otthoni feladatok, gyerekek) váltogatása jelenti. A váltogatásból viszont adódik, hogy - megint, mindig - minden hiányosan, félig-meddig, rossz kompromisszumokkal valósul meg. Pl. hetek óta ígérgetem a felkészüléshez a hallgatóknak a téma- és olvasmánylistákat, de ennek az összerakásához min. egy, nagyrészt könyvtárban eltöltött napra lenne szükség, nem az esti, félhulla állapotban végzett munkából ellopott félórákra, és ez eddig egyetlenegyszer sem jött össze. (Talán holnap????????) Az első dolgozatok véleményezésével is három hete kések (jó, ezt is én ajánlottam fel, nem követelmény, hogy egyénileg véleményezzek, de az órán nem jutott mindenkire idő). Az előadásokhoz olyan szépen elterveztem, milyen vázlatokat fogok majd csinálni, amiket esetleg ki is tudok majd adni nekik, ha kell - ehhez képest javarészt a szokásos módon improvizálok, aminek sok jó oldala van, de rossz is. Mert szégyen-gyalázat, vannak olyan szövegek, amiket kb. egy évtizede olvastam utoljára, és nem tudom kapásból jegyzeteléskész állapotban összefoglalni a tartalmát (adatokkal, esetleg évszámokkal), csak nagyjából kontextusba helyezni, hogy miért is fontos... és ez kevés. És igen: már nem vagyok naprakész a szakirodalomban, mint annak idején. És fogalmam sincs, miről mi a legfontosabb, ami megjelent az utóbbi kb. 5 évben, esetlegesen találok rá dolgokra (jé, ez már három éve volt, hogyhogy nem láttam?? stb.), és ettől rosszul érzem magam. Látom a "munkatársakat" (idézőjel, mert amit nekem módom van csinálni az utóbbi években, az rendes munkának nemigen nevezhető) - és nem veszek részt semmiben, nem is tudok semmiről, mert képtelenség, nem fér 24 órába. És nem, nem arról van szó, hogy karrier- vagy munkamániás volnék, vagy "sokallnám" a gyerekekkel eltöltött időt (épp ellenkezőleg!), vagy úgy fűtene a hivatástudat, hogy nem tudok lemondani a "szakmáról" legalább időlegesen. Nem: egyszerűen csak úgy áll a dolog, hogy muszáj csinálnom (ugye, egzisztenciális kényszer), viszont úgy látszik, hogy ami nekem a szükséges és elvárható szint, az tkp. maximalizmusnak számít. Nekem ui. mindez a normális munkavégzés része (lenne), egyszerűen nem megy másképp, és ezért van állandó lelkifurdalásom, hogy nem teszem, mert nem tehetem meg mindezt. Az a legnehezebb, hogy végül is ott vagy, tudod is, mit kéne csinálnod, de egyszerűen nincs rá lehetőség - ezt igazából a berlini pályázatra készüléskor éltem át először, és rettenetesen rossz érzés.
Mindez nem is lenne gond, csak pl. többek közt épp az lenne (lett volna, mert a jövő évi határidőkrő ált. máris lecsúsztam) ennek az évnek a célja, hogy egy kicsit kitörjek, -jünk otthonról, hátha sikerülne valahová tovább pályázni, kapcsolatokat kialakítani. De így ez teljes képtelenség. És túl ezen számomra irtó kínos így részt venni szakmai kapcsolatokban, vagy egyáltalán megjelenni munkatársak között... Ezek a feszültségek nyilván folyamatosan érzékelhetők bennem, van egy állandó, elég magas lelkifurdalás-szint emiatt, ami miatt sose tudom magam elengedni.
"Társasélet": végre sikerült egy meghívást összeszervezni, szokás, hogy a vendégtanár vendégül látja a vendéglátót, de mivel mindketten elég elfoglaltak voltunk, ez másfél hónapba telt. G. nagyon várta, neki ez megmutatkozási, ismerkedési lehetőség volt, én is sok mindent szerettem volna megbeszélni, kellett is volna, mert ezek elég ritka alkalmak.
Természetesen elfeledkeztem arról, hogy most Gellénkéék fognak szerepelni elsősorban :-) Én pedig a tiszteletre méltó, szakmailag kompetens és komolyan veendő kolléga ill. vendéglátó helyett kizárólagosan a "hajszolt anyát" fogom alakítani, aki percenként szedi le a gyerekeket az asztalról és egyéb helyekről, permanensen "nevel", hogy a viszonyok a relatíve civilizált keretek közt maradjanak, megy kakilni-pisilni (mert ezek egyedül ugyan megoldható, de úgy távolról sem annyira érdekes dolgok) stb. és aki kettő mondatot sem fog váltani senkivel... ráadásul egy ponton Kami fejre esett, és nagyon megütötte magát. Én teljesen frászt kaptam, mert lesápadt és kezdett összeakadni a szeme, biztos voltam benne, hogy elájul, meg agyrázkódást kapott, a következő félórát a konyhában töltöttem vele, jegelés és rögtönzött neurológiai szakvizsgálat keretében. Aztán elaludt, kint a nagyszobában, mellettem, a vendégek között, és csak arra bírtam gondolni, hogy most mentőt hívjak vagy ne, és ez most aluszékonyság, vagy egyszerűen elfáradt, mert már lefekvésidő volt. Ezek után úgy dolgoztam éjjel kettőig, hogy mellette gépeltem, és borzasztóan féltem, hogy mi lesz (nyugodtan aludt, rendesen lélegzett, stb.), és reggel nem mertem oviba engedni, mert mikor én felkeltem, még mindnyájan aludtak, és úgyse lett volna idő, hogy őket is időben összerántsam, valamint nem tudtam, hogy Kami hogy fog ébredni. Hálaistennek teljesen vidáman ébredt, semmi baja nem volt, a fejét se fájlalta, irtó nagy kő esett le a szívemről, szépen elmentem (agyhalott állapotban) tanítani. A második órám közepén csörög a telefon (nem merem kikapcsolni a gyerekek miatt), látom, G. keres, idegbaj visszatér (mivel már megbeszéltük, hogy ea. közben csak végszükség esetén telefonáljon, mert nincs kiírt szünetem az órák közt, pár percet szoktam "lopni", ilyenkor fénymásolom az aktuális órai közös olvasmányt t.i....). Elnézést kérek, két percre ki kell mennem, fontos telefon, mondom. Próbálom visszahívni, nem megy, nem kapcsolható, tízszer egymás után. Nem tudjátok elképzelni, mennyire lettem ideges, minden borzalmat végiggondoltam, amiből a legenyhébb, hogy mégiscsak rejtett koponyaűri vérzést okozott az esés, és mentőt kellett hívni... mivel nem tudtam visszahívni sokadszor sem, elnézést kértem a hallgatóktól, el kell mennem sürgősen, mondtam, szerencsére már csak kb. 15 perc volt hátra az órából, rohanok, mint az őrült, folyamatosan telefonálni próbálok, nem veszi fel. Lihegve hazaérek, angyalian mosolygó, természetesen tökéletesen egészséges gyerekek fogadnak.
Kiderült, hogy a telefon regisztrálásával nincs rendben valami vsz., mert senkit nem tudok hívni róla ...
Ja, és az is, hogy G. csak azt akarta mondani, hogy el ne felejtsem kinyomtatni a pályázatához az anyagokat, csak nem sikerült sms-t küldenie ... (grrrrrrwpopoklmklklyyxxx) számoltam tízig, mielőtt erre válaszoltam...
Azt hiszem, kezdek kicsit bekattanni, nem gondoljátok?

profán örömök

Mert nem is tudom, mióta vágytam pl. egy tarka gumicsizmára, amiben, ha vastag zoknit húzok, havazni is lehet, meg egy meleg, (viszonylag) vízhatlan, profi dzsekire, amiben télen is lehet kirándulni (én irtó fázós vagyok) - és most megengedhettem ezt magamnak, és úgy örülök :-) Kistafírozom a családot végre ilyen alap-szükségleti cikkekkel (önző módon magamon kezdtem, ha nem számítom Gellénke szuper, narancssárga téli dzsekijét).
Bécsben beindult a karácsonyi vásár-szezon, pontosabban kinyitottak a Weihnachtsdorfok. Minthogy az egyik az egyetemi campuson van, a dolog elkerülhetetlen, ma voltunk is ott délután. Hát, a szokásos - sőt, igazából a szegedi kézművesvásár a Dóm téren azért sokkal jobb, ha őszinte akarok lenni. Én szeretek ilyen vásárokon nézelődni, ha nincsenek túl sokan, ezért is várom a waldorfos adventi bazárokat. Kettőre biztos elmegyünk, jövő héten lesz a Wien-Mauerben (Ágiéknál), utána pedig, épp Mikulás napján Pötzleinsdorfban, nagyon várom mindkettőt.
Kamika ma nagyon elkezdett köhögni, illetve már tegnap éjjel. Most több gyógymóddal próbálkozom egyszerre, egyrészt éjszaka adtam neki Rhinatiolt csillapításként (bár sok eredményt nem tapasztaltam), ma meg vettem mézes lándzsás útifű-szirupot. Kb. két hete kapott ui. Stodalt, gondoltam, kellene egy kis szünet. Emellett mindketten Echinacea-bogyót kapnak, cinket c-vitaminnal, kálciumot, "macivitamint" (dm-es multivitamin) és mézet. Mi G-vel cinkezünk, kálciumozunk és grapefruitmag-cseppes echinaceát szedünk. Meg amennyire lehet, próbálok figyelni, hogy folyton kezet mossanak, sokat igyanak, és jól kiöblögessék a szájukat (legalább fogmosás után) - mivel állítólag a bacik nagy részét egyszerűen benyaljuk kézről, de ha sokat öblöget/iszik/stb. az ember, kevésbé tudnak befészkelődni és szaporodni, mert nagyrészük lemosódik. Remélem, tényleg így van :-)
Ma beadtam a következő félévi pályázatot (ez tkp. formális, itt két külön félévre írják ki azt ugyanis, amit otthon egy évre már megnyertem). Lassan (hm, tegnapra) el kéne készülnöm a vizsgatételekkel is, meg az olvasmánylistákkal, de azt hiszem, nem ma lesz ennek a napja, muszáj végre aludnom is egy kicsit (egy hete mindennap volt valami, vagy éjjeli riadók a gyerekektől, vagy korai - 6 előtti - kelés kései - éjfél utáni - fekvéssel, vagy mindkettő, és kezdek fáradni, ami most rizikótényező). Azt találtam ki, hogy bevezetem, ami az én vizsgázási emlékeimből a legjobban működött anno: kiadok 8-9 témát, ebből kettőt kell kötelezően kiválasztani és egyénileg feldolgozni lehetőleg még a szorgalmi időszakban elkezdve. Ebből az egyikre fogok rábökni a vizsgán, és arról beszélgetünk. Így legalább muszáj valami önálló munkát végezniük a hallgatóknak, de keveset, tehát vsz., hogy meg is csinálják, ráadásul így talán, hogy aktivitásuk fekszik benne, valami meg is marad belőle. Az meg már az én cselem, hogy a témák olyan átfogóak legyenek, hogy azért valamennyi (tényleg nem sok) minden nagyobb témáról szerepeljen minden tételben... :-)

újabb

W-hétvége után vagyok. Hihetetlen, hogy már a harmadik (ill. 4. a táborral együtt). Mostanra jött el az az idő, amikor néhányan kezdenek nagyon elgondolkodni, hogy kell-e ez nekik, páran le is morzsolódtak vagy gondolkodnak rajta. Bennem viszont egyre jobban megerősödött, hogy nagyon jól döntöttem, mikor jelentkeztem. Bár az is egyre jobban látszik, hogy igazából még ilyen intenzív "levelező" (idézőjel, hiszen jelen vagyunk, sőt, 90%-os jelenléti kötelezettség van, ha 10%-nál többet hiányzol, nem írják alá az évedet) is csak kóstoló, épp csak arra van mód és idő, hogy mindenbe belekapjunk, és látszódjon, mennyi minden van még. Ahhoz, hogy bele merjek vágni igazából, minimum 3 év egésznapos képzés kéne, de inkább több. Persze lehet, nagyon is, hogy ennek nagy része magam miatt fontos: végre találtam egy helyet, ahol annyi év után újra tanulni lehet, új, érdekes és rettenetesen fontos dolgokat, és ez már önmagában is hihetetlenül inspiráló számomra. A művészeti órákon is rengeteg dolog világosodik meg előttem - és persze rengeteg élményt is ad. Pl. most volt először festés (vízfestés), amitől én nagyon féltem, sose festettem (leszámítva az ált. iskolát). És ment! és ez nagyon sokat adott nekem. De maguknak foglalkozásoknak a hangulata, ahogy látod a társaidat (meg magadat) küszködni a hozott problémáival, előítéleteivel, énképével, amit mind segít legyőzni, megérteni, megoldani, átformálni egy olyan alkotótevékenység, amiről mind azt hittük, hogy el van zárva előlünk.
Milyen jó lenne elvégezni a kézművestanári képzést is (agyag, fa) - mert ezekhez a dolgohoz értek legkevésbé, és annyit viszont már az eddigiekből is megéreztem, hogy épp ezért itt (is) fontos tanulságok várnának rám. És mennyire szeretném a zenetanári és a drámatanári részt is megcsinálni (ezeket levelezőn nem is lehet), mert hogyan végezhetném el a felső tagozatos tanárit ezek nélkül?!
Egyre inkább arra hajlok, hogy felső tagozat lesz a dologból, bár csak februárban kell dönteni. De én már túlságosan "fejnehéz" vagyok, túl sok és sokféle az ismeretem, a felhalmozott tudásom ahhoz, hogy ne árasszam el, "nyomjan agyon" vele a kisebb gyerekeket, úgy érzem.

Életemben először voltam magyar Waldorf-iskolában is, t.i. Márton-napi vásáron a solymári iskolában, mert pont egybeesett a mostani hétvégénkkel, és a szombati ebédszünetben át tudtunk nézni. (Egyébként nem volt több idő: reggeltől estig be van táblázva a két és fél nap, pár negyedórás-félórás szünettel, kivéve a szombatot, ahol két óra az ebédszünet, mert ekkor van a tanári konferencia is.) Egészen más, mint az a két német iskola, amiket anno ezer éve láttam, de nagyon jó élmény volt. Megnéztem egy csomó füzetet (ezekre rettentő kíváncsi voltam ugyanis), és nagyon sok osztálytermet, felső tagozatról is.
A képzésen az ember azt is gyorsan megérti, mi teszi olyan nehézzé az iskolaszervezést és -fenntartást...
Nagyon sokat kíván ez az egész a benne résztvevőktől. Illetve ez így nem is igaz: mindenkitől a saját maximumát kívánja meg. Itt nem bújhatsz el a feladataid elől, legyenek azok gyakorlatiak vagy a saját fejlődéseddel kapcsolatosak - pontosabban elbújhatsz, de épp ebből lesznek majd a közösség problémái...

képördög

Mert nemcsak hogy nem tudok rendesen fényképezni, és külön tortúra kiragadni a gyermekeim kezéből a gépet, meg találni egy nyugodt pillanatot, ráadásul mindig tök más van a képen, mint amit én látok (és ilyenkor látszik, hogy ez is egy művészet, mármint a fotózás). Pl. ma végre vittem gépet, és az összes kép olyan, mintha nem lettek volna fák egyáltalán, nemhogy gyönyörű őszi színekben pompázók, és kopár, csupa ház és parkoló autó ellepte utcákon járkálnánk, nem pedig óriási, ragyogó színű fák között alig észrevehető, de szintén gyönyörű házak között jutottunk volna a parkig.
Ahol is természetesen lemerült a nyavalyás gép.
Mert ugyan föltöltöttem az akkumulátorokat indulás előtt, de már elég öregek ők is, meg a töltő is (5 évesek), és nagyon keveset bírnak.
Azért itt van két olyan ház, amin gondolkozunk, hogy megvesszük majd, ha megnyerjük a lottót vagy ilyesmi. (Nehéz dönteni, van még pár befutó, és akkor az egyéb környékeken lévő jelöltekről még nem beszéltünk.)
Ez az egyik, aminek egyetlen hibája, hogy oldalt nagyon pici a kertrész, pedig kéne mellé egy-két óriásfa szerintem.

másik oldalról:


Vagy ez (ez G-nek jobban tetszik, neki nincs olyan perverz gothic-victorian lelkialkata, mint nekem, bár nekem is nagyon bejön ez a sárga, egy másik énemnek a sok skizoidból):


De azért ebben se lehet rossz lakni, egy gyönyörű kis térem van az Uni-Sternwarte meg a Türkenschanz park közt, és fő vonzereje számomra az óriás nyírfákban van:


Itt rengeteg ilyen ház van, mint ezek, sőt, egy csomó sokkal furább, mert ugye mi ennek a bizonyos Wiener Cottage-negyednek a szélén lakunk (persze azon a környéken azért már nem ilyenek a házak meg az utcák...), és elég nehéz ezeket az utcákat elkerülni :-) Majd azért próbálok olyan képeket is csinálni, ami érzékeltetni tudja ezeknek a fura múlt századfordulós utcáknak a hangulatát - szerintem különösen ilyenkor ősszel borzongatóak (bár havasan-zúzmarásan is elég döbbenetesek lehetnek).

Van egyébként egy elméletem az őszi levelekről: ezek igazából a levelek pszichedelikus élményt nyújtó, az irrealitásba áthajló (és átcsalogató) kísértetei. Ezért aztán fényképen nem látszanak... (kopár fát istenbizony nem láttunk, a képeken meg vannak, ki érti ezt?)

texTilia

A képzésen egyebek mellett két művészi munkát is be kell majd mutatnunk az első év végén. Sokat gondolkozom mostanában a képzőművészeti részén (a előadóművészetes zene lesz, de egyelőre nagyon ködösek az elképzeléseim róla). Gondolkoztam festésen, de az valahogy soha nem vált bennem olyan belső késztetéssé - még inkább a rajz, a grafika, de hát rajzolni a növénymegfigyelés kapcsán úgyis fogok épp eleget most, ugye. Plasztikán - de az agyag kérdését nagyon nehéz lenne megoldani (ki tudja, mi marad belőle, mire hazaérek...), meg hiányoznak nagyon a színek nekem a kifejezéshez ott. Kérdeztem Renatét, hogy lehet-e más anyagú a plasztika (papírra, papírmaséra, fonalra vagy textilre gondolva), és mondta, hogy persze, de akkor már bevillant, hogy nemezelni fogok (amit szintén lehet, mindent lehet, ezt az "egyéb" kategórián belül :-) )
Ha jobban belegondolok, az összes ipar(os)kodás közül mindig is az volt nekem a legrokonszenvesebb, ami textillel-fonallal volt kapcsolatos (szövés, batik, varrás, kötés, és legújabban a gyapjú). És olyan döbbenetesen gyönyörű képeket, dolgokat lehet látni - egy éve vérzik a szívem folyamatosan, hogy mennyire jó lenne valami ilyesmit megpróbálni. Hát most megpróbálhatom, itt a lehetőség, és milyen jó ez!!!
És teljesen legálisan örömködhetek ilyesmivel itthon, ez csodás :-))) Imádom gyúrni, imádom a színeit, azt, hogy olyan jó, puha-meleg lesz a végeredmény, hogy egyszerre szépjóigaz és még hasznos is, és hogy az égvilágon bármit meg lehet vele csinálni. Meg azt a gyerekkori matrica-élményt (ami a tűzzománcozásban is a fő vonzerő volt), hogy csak a végén, mikor kimostad-megszáradt, derül ki valójában, hogy mit is csináltatok ketten, te meg az anyag (matrica-élmény azért, mert azokon a régi kapargatós matricákon csak sejteni lehetett a végső színt, és csak ha már lehúztad a védőlapot, jöttek elő a maguk mindig mellbevágó élénkségében).

Behörde, Amt, etc.

Úgymint hivatal.
Mindenekelőtt egy döbbenetes tapasztalattal lettem gazdagabb itt: hisznek nekem!
Ez olyan elképesztő, hogy leírnám még párszor, ha nem volna szóismétlés :-)
Bemegyek pl. a Meldeamtba, mondom, a gyerekeknek nincs itt az útlevelük (mivel még nem érkeztek meg, és a kiutazáshoz szükség volt rá), de itt a szül. anyakönyvi kivonatuk meg az otthoni személyi azonosítójuk (lakcímkártyával). Ó, hát az megfelel. Mondom (miközben a bácsi szorgosan gépel), sajnos, csak magyarul vannak az igazolványok, és az egyik szül. papír is - de végig se mondtam, addigra már bevitte az összes adatot. Egy számára tök idegen nyelven kiállított papír alapján. Merthogy ugye minden ilyen papír egyformán épül fel, a válaszokból lehet tudni, mi volt a kérdés, ahol valamit nagyon nem értett, megkérdezte tőlem. Otthon szerintem páros lábbal rúgtak volna ki hasonló esetben, és hitelesített hivatalos fordítás meg másolat nélkül szóba se álltak volna velem.
Másik.
Társadalombiztosító.
Mondom, G-nek nyáron lejárt a gyes, ezért írtam oda a megfelelő rubrikába, hogy akkor ért véget otthon a biztosítotti jogviszonya. Hát, mondja a csaj (akadékoskodó típusú hivatalnok egyébként), akkor arról kéne egy papír a magyar tb-től, hogy ez megszűnt ekkor és ekkor, stb. Mondom, a gyes az automatikusan szűnik meg a gyerek 3. szülinapján, erről nem adnak papírt. Igazán? ezt meg kell kérdeznie valakitől, ő ez nem tudja. Biztos voltam benne, hogy kalandunk itt véget ért, indul a mandula a hazai tb-vel, hogy küldjenek egy papírt, és hogy addig G-nek meg a gyerekeknek nem lesz biztosítása, stb. Tíz perc múlva jön a nő, hogy oké, tényleg, felettes szerint igazam van, írjam ezt oda az űrlap végére. Csak úgy, ott, kézzel. Ennyi? Ennyi, majd küldik a kártyákat postán.
Kb. két hét alatt itt voltak a kártyák.
Familienbeihilfe.
Na, ettől rettegtem csak igazán, főleg mert attól féltem, hogy majd átküldenek a bevándorlási hivatalba fényképes EU-állampolgári igazolványt csináltatni. Ehhez képest álltam sorba 5 percet, arra sem volt időm, hogy az előző éjjel már csak félig kitöltött papírokat befejezzem. Bácsi megnézte, kérte a szül. akvi. kivonatok másolatát (készültem). Kéne neki egy igazolás a magyar Behördétől, hogy otthon nem részesülünk családtámogatásban. Mondom, van ilyenem, de csak magyar nyelvű (hogy miért, az ugyan számomra rejtelem, holott a határozat maga is tartalmazza, hogy a csp szüneteltetését ausztriai munkavégzés+költözés miatt kérem), és otthon azt mondták, hogy az osztrák hivatal fogja velük felvenni közvetlenül a kapcsolatot, nekem nem kell (ill. nem is lehet) ebben közreműködnöm. Igen, kérdi, ezt mondták? Akkor jó.
??????
Kész vagyunk, mondja, majd ha kell még esetleg valami, szólnak.
Mondom, a munkaszerződésem másolatát azért ne hagyjam itt, van egy csomó hely ezen a papíron, ahol hivatkozni kellett rá. Ja, jó, persze, azt hagyjam itt.
Mondjuk, ez még persze ezzel nincs lejátszva, nem tudom, meddig fog tartani, mire utalnak (itt ui. kéthavonta utalják a pénzt, azt hiszem, ezért eleve lassabban indul be a dolog), de maga az, hogy egy hivatalnok bemondásra elhisz nekem dolgokat, meg hogy átlagban félórán belül végeztem egy-egy helyen, ez valami elképesztő tapasztalat számomra.

most már tényleg

nem tudom, mit is gondoljak.
Mármint a malacnátha ügyében. Ma ezt olvastam. Jó, országos tisztifőorvos, ezt kell neki mondani, meg így, meg ilyen hozzáállással, persze. De mégis.
Most pl. új helyzetben vagyunk, ami leglátványosabban a gyerekek immunitásában, sérülékenységében nyilvánult meg eddig, különösen Kaminál. Gellén már sokkal jobban tudja tudatos szinten kezelni a feszültségeket, félelmeket (szerintem bámulatosan, szinte túlságosan is jól), ezért sokkal-sokkal ritkábban fordul elő nála, hogy egy érzelmileg felfokozott vagy labilis helyzet betegség előtörését eredményezze nála. Ez főleg azért nagyon tanulságos számomra, mert kezdettől Kami volt az ellenállóbb, az erősebb, aki gyorsabban kimászott a betegségekből és könnyebben viselte azokat, míg Gellénkével, ugye, kórházba is jutottunk (jó, főleg az én paráim következtében) kétszer az első két évben. És mégis: most Kami beteg többet. Pedig ő se viseli mindig türelemmel a dolgokat, sőt, ha kitör, hát senki nem tudja meggyőzni, megvigasztalni, lecsillapítani, míg ő engedélyt nem ad rá (Gellénnél ez másképp volt, nála a végeérhetetlen babusgatás mindig bejött pl. ilyenkor). De egyrészt kisebb, még nem értette igazán, mi történik, mit keresünk itt és mit jelent ez számára, másrészt egész más lelkialkat (asztrológiailag: skorpió aszcendens rák nappal).
Kb. egy hetet itthon volt náthaszerűséggel (nem volt semmi különösebb, csak annyira folyt az orra folyamatosan, hogy nem mertem gyerekek közé engedni), aztán újra ment, nem volt semmi gond. Múlt csütörtökön kijött anyu a húgommal, és itt voltak vasárnapig. Pénteken ezért (meg mert én kicsit elaludtam az előző napok éjszakázásainak következtében, és nem tudtam volna őket időben összekészíteni meg meggyőzni, hogy bár itt vannak anyuék, ők mégis menjenek oviba) nem voltak oviban, mondván, hogy egy nap belefér. Igen ám, de elfeledkeztem arról, hogy Ausztriában több az állami ünnep, mint bárhol a világon, pl. hétfőn is valami nemzeti ünnep volt (szégyen-gyalázat, fogalmam sincs, micsoda). Vagyis minden zárva, nincs tanítás, ovi se - csináltunk tehát fürgén egy négynapos szünetet az oviban, ami nagyon megtörte az épp kialakulóban lévő szokásrendet. Ráadásul, ahogy az várható volt, az érzelmi sokk (látogatás, egyebek) előhozta a lappangó kórságot, és mire tegnap anyu is hazament, Kami éjjel már többször lázas volt, nappal meg azt a kis szánnivaló sápadt arc-piros szem összeállítást produkálta, hasmenéssel. Tegnap nem is mertem oviba engedni, de mivel egész nap jól volt és tkp. éjjel is, ma újra ment. Délben, mikor hazahoztam, bár virgonc és jókedvű volt, látszott, hogy nincs jól, kicsi láza is volt (38,2). Egész délután olyan hullámzó volt a kedélye, időnként tök normális, vidám, néha meg teljesen elesett, nyűgös. Most holnap megint nemigen merem elengedni, de délután jönnek öcsémék... remélem, ez visszabillentőleg, és nem tovább-billentőleg hat majd... És igazából fogalmam nincs, mit csináljak. Szívesen elvittem volna orvoshoz, de csak ma tudtam szerezni egy olyan telefonszámot, akit ismerős ismer, és szerinte jó meg megbízható meg kedves, viszont mivel délelőtt meg kora délután van rendelés, se ma, se holnap nem tudnánk elmenni. (Ma ugye tanítottam, holnap meg egyedül vagyok velük délutánig, mert ma délután G. hazament pár napra, vasárnapig, két gyerekkel meg, pláne akik közül az egyik többé-kevésbé egészséges, nem szívesen üldögélnék egy számukra egyelőre idegen, osztrák gyerekorvosnál. Kedden délelőtt lett volna még időm, ha addigra szereztem volna telefonszámot, de aznap - mint egyetlen olyan nap, amikor 8-12-ig, azaz Finanzamtos hivatali időben szabad vagyok, a Familienbeihilfét intéztem, erről később.)
És hát az ilyen helyzetek miatt estem nagyon gondolkozóba - előttünk a tél meg az utóbbi években 5. évszakká dagadt február... Vagy magamat kell valahogy lelkileg olyan erősen felvérteznem, hogy "betonbiztos" lelki alap tudjak lenni számukra, olyan biztos, ami megvédi őket lelkileg és valamennyire fizikailag is, vagy hát nem tudom. Talán mégis neki kell futnom még egyszer ennek az oltáskérdésnek (pláne hogy február táján már én sem szoktam egy immunbajnok lenni).